A bikefites, beállítással, illetve a zsibbadással, fájdalmakkal foglalkozó írásaim eddig mindig technikai-műszaki-eszköz okra vezették vissza a problémák felmerülését és a megoldás is beállítás, eszközvásárlást tartalmazott. Saját magamon is észrevettem azonban, hogy sokszor rossz beidegződés, hibás elképzelések miatt a legtökéletesebb bikefit, a legjobb eszközök sem képesek ellensúlyozni a felhasználói hibákat.

Feltételezzük, hogy a beállításaink a lehetőségeinkhez képest a legideálisabbak, de mégis diszkomfortérzetet tapasztalunk zsibbadás, vagy fájdalom képében a lábunkban. Mi okozhatja ezt?

Amit én észrevettem, hogy az ember gyakran feledkezik meg arról, pontosan a lábunk/talpunk melyik részével is kell hajtanunk a kerékpárt. Ez még stoplis cipők és pedálok esetén is megállja a helyét. Legtöbbször ugyanis szinte tudomást sem véve róla nemcsak a talpunk elülső párnájánál fejtünk ki nyomást, hanem bizony mindent bele alapon a lábujjainkkal is görcsösen préseljük a cipőnk betétjét, mintha ezzel még nagyobb teljesítményt tudnánk kifejteni. Sajnos nemhogy nem így van, hanem ezzel visszük be magunkat az erdőbe.

Nem nehéz belátni, ha őrült módon nyomjuk hosszú perceken, negyedórán, vagy még nagyobb időtávon ujjainkkal is a cipőt, azzal a vérkeringést lehetetlenítjük el az adott részen. Ez először érzéketlenségben, majd apró, végül nagyobb szurkálódásban, zsibbadásban, fájdalomban végződik. Ujjaink nem kellenek a hajtáshoz. A legideálisabb, ha a cipő és a talpbetét épp hagy egy kis mozgásteret az ujjainknak, a stopli pedig a megfelelő ízületek és talppárna alá van állítva, a nyeregben ülve sem síkon, sem emelkedőn nem fejtünk ki nyomást az ujjainkkal. A rossz beidegződések nehezen oldhatók fel, nekem elsősorban a téli görgőzések során sikerült áttörést elérnem a témában. A végső cél, hogy akár egy görgős MAP teszten, egy kinti FTP teszten, vagy hosszabb mászáson is bármikor megvizsgáljuk apró mozgatással ujjaink állapotát, köszönjék szépen, lazán helyezkedjenek el a cipőben.

Egy másik ötlet, amire érdemes figyelni a cipő rögzítőrendszerének használata. A legdrágább cipőt is lehet rosszul „rázárni” a lábunkra és a legolcsóbbat is, bár kicsit nehezebben (értsd néhány másodperccel több időt vele foglalkozva) tökéletesre belőni. Milyen hibát követhetünk el? Gondolom egyértelmű vagy túl szoros, vagy túl laza lesz a beállítás és megint érkezik valami baj akár 15-20 percnyi tekerés után is, de egy egész napos szenvedést, és utána több napnyi diszkomfortot is elintézhetünk magunknak.

Alapvetően egyik szélső érték sem jó, de a túl szoros meghúzás, tépőzárazás fog gyorsabban bajt jelenteni. Javasolni szoktam a minél több rögzítési pont, tekerentyű, csat, tépőzár választását, mert így a legoptimálisabbra belőhető minden. Tegyük fel, hogy két állítási lehetőség van a cipőnkön. Egy felül a lábfejünk tetején, egy pedig az alján. Amennyiben felül húzzuk, állítjuk túl a rögzítést, gondoskodva róla, hogy ha törik, ha szakad a sarkunk bizony legyen odaszögezve a cipő sarkába, úgy a rögzítéstől kiindulva lefelé alakíthatunk ki zsibbasztó zónákat, éles, égető érzésre emlékeztető fájdalompontokat. Lent pedig az ujjak és lábközépcsontok ízületeit szoríthatjuk össze, amely a szélekről befelé haladó fájdalom vektort aktivál és természetesen hozzájárul az ujjak zsibbadásához.

Túl lazára állított rögzítők esetén pedig előre hátra fog csúszkálni a láb és akaratlanul is túl fogjuk terhelni lábujjaink, vagy lábfejünk elejét. Célként tűzzük ki, hogy fent akkor a legtutibb a helyzet, ha még hosszú, egész napos tekerés esetén sem nagyon mozdul el a cipő nyelve a tervezett helyétől (illetve lábfejünk formájából kiindulva a nyugalmi helyzetéből, ami a tervezettől néhány milliméterrel eltérhet) alul pedig egy „természetes” ölelést érzünk, tehát érezzük, hogy ott van a cipő, de mintha ránk lett volna öntve (Ami a Lake egyedileg készített modelljei esetén szó szerint így van.)

Fent írtam, hogy az olcsóbb cipőkkel is természetesen átélhető a tökéletes tekerési komfort a lábunk számára, azonban a termékpalettákon felfelé haladva tűnnek el a tépőzárak és csatok és adják át a helyüket az egyre finomabb működésű BOA tekerentyűknek. Ezek akár nagyon-nagyon pici mértékű szorítást és visszaengedést is lehetővé tesznek, amely a lehető legszélesebb körben biztosíthatja az ideális beállítás megtalálását. Az egyetlen hátrányuk, hogy időnként egy kicsit, tényleg, csak egy-két kattintást újra kell őket húzni, mivel a felcsévélt fém, vagy műanyag szálból 1-1 millimétert főként hirtelen erőkifejtés esetén még a csúcsmodellek is képesek visszaengedni, hasonlóan a tépőzárak „felpuhulásához”.

Extra tartalomként azon gondolkoztam, korábban mi okozott problémát a hosszabb tekeréseimen és mit tettem ezek megoldása érdekében. Technikai és mentalitásbeli ötletek következnek.

A Facebookon az új kerékpárt bemutató fotósorozatok kapcsán az egyik első komment szokott lenni, hogy ki kell venni a hézagolókat, levágni a villanyakból, megfordítani a stucnit, sőt mínusz 17 fokosat betenni a 6-os helyett és akkor lesz tuti a gép. Aerodinamikai szempontból egy vegytiszta helyzetben ez igaz is. Azonban ezzel nagyon óvatosan kell bánni. A stucni cserélhető, megfordítható, de a levágott villanyak már nem nő vissza. Ha túl rövid lett, jönnek az állítható stucnik, vagy az értékesítés. Ugyanis a kedves kommentelőknek semmi sem drága, legyünk óvatosak, minden drasztikus, végleges beavatkozást alaposan járjunk körül. El lehet lenni egy egész szezont is a stucni fölé tornyosuló hézagolókkal biztos, ami biztos alapon.

A „jó tanács” csak abban az esetben helytálló, ha a váz mérete és a kormánycsapágy kupakja egy bikefit által is alátámasztott ideális pozíciót ad ki ÉS (nagyon fontos, hogy ÉS) az adott kerekes rendelkezik azzal a megfelelő rugalmassággal és hajlékonysággal, ami lehetővé teszi, az arra a pontra felszerelt, passzoló stucni-kormány kombináció felszerelésével a tökéletes bikefit „meglovagolásának” képességét. Lássuk be, hogy sokan nagyon keveset, szinte semmit sem nyújtanak, lazítanak, nem masszíroztatják le magukat időről időre, csak felülnek a kerékpárra, hajtják mint Singer a varrógépet, leszállnak, és kész. Az ideális pozíciót azonban így, főként 30, de még inkább 40 felett, adott esetben kevés tekeréssel, család, munka mellett nem fogjuk tudni elérni. Egy komfortos kiindulóhelyzetből fokozatosan több évre elosztva, rigorózusan betartva az ütemtervet el lehet jutni egyre versenyzősebb, aeróbb pozíció felé, anélkül, hogy hát és nyakfájás kedvetlenítene el minket. Magamról tudom elmondani, hogy egy 35! mm-es stackből kiindulva – és ez még a 10 mm-es csapitetőn felül számolandó, tehát igazi toronyról beszélünk – 25 mm-et csökkentve most már 10 mm-re, plusz egy néhány milliméterrel vékonyabb kormánycsapágy tetővel, már nem urasan ülök a kerékpáron, hanem tényleg rá tudok feküdni, ha kell. Ez 6 szezon fokozatos munkájának eredménye. Egy jó hüvelykujjszabályt találtam ki magamnak. A stacket úgy növelem és csökkentem, ha feltételezzük, hogy jó a kerékpár méret, hogy a kormány dropján tökéletes komfortban tudok legalább egy órát tekerni. Ez már egy olyan időintervallum, amit ha hobbistaként tudunk, úgy a különböző fogásokat váltva hosszabb kerékpártúrák alkalmával is kisebb eséllyel kerülünk a kényelmetlenség csapdájába. Emellett például benti görgőzés esetén, ha van rá lehetőségünk, mert hagytunk hézagolókat egy 5 mm-t emelhetünk a stacken, amennyiben úgy érezzük a benti merevebb tartás feloldásában ez segítségünkre van.

ovábbmenve a tartásunkkal is sokat segíthetünk magunkon, vagy ronthatunk kerékpáros élményeinken. A végig kimerevített karral való tekerés, akár a droppokon, akár a fékváltókarokon, kettős nyomást helyez felsőtestünkre. A tenyerünk, kézfejünk izmait, szalagjait, idegeit terheli túl, blokkolja, nyomja. Ez gondolom senkinek sem új. Amit talán kevesebben vesznek észre, hogy fent a vall ízületnél is okozhat ez gondot. Teljesen természetes, hogy nem figyelünk oda olyannyira a vállunk, nyakunk és hátunk tartására, ezért ha nem tartjuk magunkat megfelelően itt is beüthet a krach. A teljesen merev tartásnál általában vállunk a természetes pozíció fölé kerül, így nyakunk és gerincünk „egy picit beszorul” talán meg is feszül és a bejárható mozgástere is beszűkül.

A vállízület fájdalma mellett, így megjelenhet a fájdalom a nyaki gerincben is, amelyet szerintem az is okozhat, hogy a leejtett nyakpozíció miatt néhány tized, vagy fél foknyival a fejünket jobban kell felfelé fordítanunk. A helyzet sokkal hamarabb áll elő, ha a stackünk túl kicsi és a lehetetlennel felérve szeretnénk mondjuk a droppon tekerni, előre is látni és lazán, tartalékolva enyhén hajlítva tartani a karjainkat. Sokat javíthatunk a helytelen tartáson, ha a számos androidos nyújtó-lazító applikációk közül egy adatbiztonsági szempontból is elfogadhatót használva napi mondjuk 2*7-8 percben megmozgatjuk nyak és hátizmainkat is és felkészítjük őket a kerekezésre. Ugyanígy, ha tudatosan módosítunk a kerékpáron ülve a pozíción és próbáljuk lazábban megülni paripánkat eleinte lehetséges, hogy csak másodpercekre vesszük fel a helyesebb pozíciót, de később ez fokozatosan lesz egyre több és több idő, míg végül sikerrel járunk.

A fentiekkel összefüggő, de önálló probléma, ami alkarunk izmainak fejletlenségére is utalhat, ha a csuklónkat nagyon beejtjük és ez által jól elzsibbasztjuk a csuklónkat, a kontaktpontoktól függően blokkoljuk az alkar felé kilépő idegeket. A mellékelt képen egy egyenes kormányos helyzet mutatja be a helyes és helytelen tartást, ezt gondoljuk tovább mind a droppokra, mind a fékváltókarokra. Megfelelő méretű kerékpár és reach beállítása esetén felső fogásban a probléma nem fordulhat elő. Ez ellen is némi edzéssel, akár kis súlyzós csuklómozgatással és tudatos tartásváltással védekezhetünk. Ha reménytelen a helyzet átmenetileg megfelelő pontokon elhelyezett zselés kesztyű, vastagabb bandázs is segíthet, de ezek a kiinduló okokat nem szüntetik meg.

A fenti eszmefuttatások a teljesség igénye nélkül készültek, a fent felsorolt ötletek azonban személyes tapasztalatok mentén elért sikerekhez kapcsolódnak. Értsd, a probléma személyesen nálam fennállt és a leírt módokon kíséreltem megoldani, mára 6-8 órás tekerés sem jelent egyáltalán gondot, amit csak az Everesting és vEveresting tekeréseim überelnek. A kerékpározás, főleg az országútizás egy dinamikus sport, nemcsak a technika, de mi is folyamatosan változunk és változhatunk vele összefüggésben. A türelem és a kitartás a legfontosabb a fájdalom és diszkomfortmentes kerékpározás eléréséért. Olyan nincs, hogy ez a cél nem elérhető, pusztán a megközelítésünkön kell változtatnunk, nagyon apró lépésekben, a realitások talaján maradva haladni és célba érünk a technikai és biomechanikai fronton is.